Egy anyuka sétált a hároméves forma kislányával a kereszteződés felé. Amikor odaértek, az anyuka megállt megszorítva a szőke csöppség kezét, és megkérdezte: „Na kicsim, mit kell csinálni, ha át akarunk menni az úttesten?" Mire a kislány hangjában azzal a daccal, amire legfeljebb tagadásban levő kisgazda megyei elnöknél van példa, akiről kompromittáló videó került elő, amint a szüreti bálon Hello Kittynek öltözve Fásy Ádám dalokat énekel, szóval ilyen tónusban válaszolt a kislány: „Jaj mama, tudom. Mindig körül kell nézni, mielőtt lelépünk a zsiráfra".
De legjobb, ha a „zsiráfon" végig ingázik a fejünk jobbra és balra, mert már nem csak bujkáló félelem, de sajnos egyre gyakoribb valóság, hogy a gyalogos a zebrán nincs/sincs biztonságban.
Nem mindenütt van ez így a világban. Egyszer az USA-ban át akartam kelni egy kisváros alig forgalmas útján. Láttam, hogy jön egy autó szolid tempóban vagy 60 méterre tőlem. Pesti embernek ez bocifing, gondoltam, én ezelőtt simán átérek. Alighogy leléptem az útra az autó lelassított, de annyira, hogy szinte már rükvercbe ment. Nem hogy én simán átértem az úton, de akár még egy csapat delfin is különösebb erőfeszítés nélkül átjutott volna, pedig azoknak az aszfalthoz képest egészen kevés lábuk van.
Itthon azonban a zebrán átkelés harc. Nem a közlekedés színtere, hanem az erődemonstrációé. Még átérek előtted, még ki tudlak kerülni, majd futsz ha kedves az életed, és egyébként is, ha összevérezed a frissen polírozott vadrácsomat, még meg is öllek - kétszer (vö: Silence, I kill you). De én azt hiszem megtaláltam a módszert arra, hogy a zebrán velünk együtt közlekedő autósok figyelmét felhívjuk magunkra, gyalogosokra. Bár Önöknek ezt nem ajánlom, de azért elmondom.
Pesterzsébeten, a Topánka utcában kétszer kétsávos az út. A buszról leszállva nyugdíjas nénikkel, babakocsis anyukákkal indultunk át a zebrán. Az első két sávot gond nélkül megtettük, s a sávokat elválasztó részen csöppet megálltunk, hogy megnézzük mi a helyzet a következő két sávval. A távolban egy fehér autó közeledett, de elég messze ahhoz, hogy elindulhassunk a zebrán: az erő és az elsőbbség velünk van. Mi haladtunk, de jött az autó is, és legkevésbé sem tűnt úgy, hogy meg akarna állni, sőt mintha még gyorsított is volna. Amikor láttam, hogy az autó csakazértis elhúz előttünk, egy hirtelen ötlettől vezérelve kikaptam a rágót a számból, és egy jól irányzott mozdulattal rádobtam a szélvédőjére. Az autó csikorogva megállt, és elkezdett őrült iramba visszatolatni. Én közben már tovább haladtam egy kis utcába, ahova ezerrel tolatott utánam a rágós szélvédős. Megállt, megálltam. (A megállt, majdbeszartam kicsit realistább megfogalmazás lenne, de legyek én most a hős a történetemben.) Kipattant az autóból, de mielőtt szólni tudott volna, elkezdtem kreszre és különböző nem túl higiénikus állatokkal való intim együttlétre oktatni, de olyan hangerővel és olyan sok szempár kereszttüzében, hogy a rágós szélvédős a meglepetéstől elfelejtett lefejelni.
Azóta egyszer mellédobtam, egyszer pedig a lehúzott ablakon sikerült bedobnom a rágót. Azért lehet, hogy nem ártana megtanulnom a rágózás mellett karatézni is.
Rágódások